Megvan az az érzés, amikor rápillantasz egy festményre, és már tudod is, melyik stílus alkotóinak remekművét látod? Ha eddig rendre elvesztél a különféle izmusok és egyéb pemzlicifraságok szóbirodalmában, fellélegezhetsz! Legújabb cikksorozatunkban végigvesszük az összes festészeti stílust, hogy egyetlen ecsetvonásról felismerd őket!
Ezúttal a metafizikus festészet álomszerű bugyraiban ejtőzünk!
Mégis mi a szösz az a metafizikus festészet?
A metafizika szó hallatán minden anti-reálos beállítottságú ember felhúzza a képzeletbeli nyúlcipőt. A menekülés azonban ezúttal teljesen felesleges, hiszen a metafizikának semmi köze a “v=s/t” típusú kacifántokhoz. A metafizika ugyanis a filozófia játszótere, egy olyan rendszer vagy módszer, amely az érzékszervek által nem hozzáférhető világot vizslatja.
Mindebből már nem olyan nehéz kikövetkeztetni, hogy az 1914-ben útjára induló metafizikus festészet diszkrét számú képviselője igencsak szeretett elrugaszkodni a valóságtól. Érthető, hiszen a valóság 1914 Európájában minden volt, csak kellemes nem, lévén már már ott toporgott a küszöbön az I. világháború. És ahogy vészterhes időben mindig, a művészetben ezúttal is felbukkantak olyan irányzatok, amelyek afféle szemfedőként óvták az alkotókat a cudar hétköznapoktól.
A metafizikus festők álomszerű világot varázsoltak a vászonra, és szokatlan perspektívákat használtak. Fontos hangsúlyozni, hogy a metafizikus festészet pemzligyermekein már ott ólálkodtak a szimbolizmus stílusjegyei, nem csoda, hogy az irányzat később a szürrealizmusban teljesedett ki.
Giorgo de Chirico: A filozófus meghódítása (1914) Forrás: shorturl.at/rwAX3
Miről ismerszik meg egy metafizikus festészeti remekmű?
Leginkább arról, hogy olyan magányt és elhagyatottság érzést sugároz, ami előtt még a lakatlan szigetre vetődött Robinson is kalapot emelt volna.
A festmények fő témája víziószerű. A kongó városrészletek, kiürült terek és mélabús árkádsorok mellett panaszos pályaudvarok és hórihorgas víztornyok is megjelentek az alkotásokon. A hatalmas, erődszerű épületek már önmagukban is a kiábrándultság és az üresség érzetét közvetítik. Mindezt pedig csak tetézte, hogy a metafizikus festményeken sosem láthatunk élő emberi ábrázolást. Helyette be kell érnünk gipsz szobrokkal, bábuszerű figurákkal vagy geometrikus formákkal. Ezért is írtuk a címben, hogy a metafizikai festészet a szürrealizmus - szó szerint - embertelen előszobája.
A baljós hangulatot csak fokozzák az ijesztő és sejtelmes árnyékok. Szerencsére, a művészek valahol érezték, hogy ha ennyi negatívumot rászuszakolnak a vászonra, nem árt enyhíteni a feszültséget az élénk színekkel, amelyek csipetnyi mediterrán hangulattal fűszerezik a látványt.
Giorgio de Chirico: Nyugtalanító múzsák (1916-17), Forrás: shorturl.at/rwAX3
Óh, azok a híres metafizikus festők!
Nos, nem véletlen, hogy ezt a mondatot nem sűrűn halljuk, ugyanis a metafizikus festészet képviselői annyian vannak, mint a hajnalban futni járók: kevesen. Leginkább a stílus alapítójának nevét érdemes megjegyezni. De Chirico, így hívták. És a “de” szócska itt most nem kötőszó, hanem a név része.
És mivel sosem hagyunk híres képcímek nélkül, ezúttal is megörvendeztetünk néhánnyal azon túl, amiket kép formájában is belepasszintottunk a cikkben. “Szerelmes dal”, “A gyermek agya” vagy éppen a “Költő nosztalgiája.”
Ha tehát egy tárlaton rád köszön egy festmény, ami nyűgös magányosságot áraszt magából, tátongóan üres épületek, esetleg bábuk tanyáznak rajta, akkor jó esély van arra, hogy a metafizikai festészet egyik remekművével találkoztál.
