A műértők évtizedek felhalmozott tudását alapul véve elemzik a festményeket. És ezért minden művészetrajongó, így mi is az Alkotásutcánál, csak hálásak lehetünk. Elképesztő tehetséggel képesek felfigyelni a rejtett ecsetvonások és a különleges színválasztás jelentőségére. Megértik az alkotó életére vonatkozó utalásokat. Elérik, hogy a festményt fürkészve történetek elevenedjenek meg előttünk.
Ám néha nem árt egy-egy pezsdítően új perspektíva. Egy csipetnyi művészetbe csempészett humor, amelynek nem a csoda-alkotások kikarikírozása a célja, hanem az, hogy mosolyt csaljon az olvasó arcára. Pontosan erre készülünk: lássuk, miként értelmezhetnénk a világ néhány leghíresebb képét, ha csak a festményt látnánk, de nem tudnánk, hogy ki a festő és mit örökített meg.
1. Leonardo da Vinci – Utolsó vacsora
Kezdjük balról.
A szélső férfi a mellette ülő pink pongyolás férfi nyakát szaglássza, miközben jobb kezével a papírzsepikből összevarrt abroszt igazgatja. A pongyolás arckifejezése azt sugallja, hogy hidegen hagyja a nyaki közeledés, ellenben érdeklődéssel fordul a balján ülő úr fülkagylója felé. Bizonyára az egyensúlyozásért felelős szervek egészségi állapotát ellenőrzi. Az ominózus szakállas férfi eközben büszkén mutogatja, hogy neki bizony megvan mind a 10 ujja. Persze nem sokáig, mert Júdás már böködi a késsel a hasát és ki tudja, mikor merészkedik feljebb az a penge.
Tőlük rögtön jobbra az asztalra könyöklő, markáns állú férfi csendesen szemlélődik: figyeli, amint derékszögben előrehajló, kék köpenyes úr megmutatja Mária Magdolnának, mi lenne számára az ideális hajhossz.
Az asztal jobb oldalán is zajlik az élet.
A jobb szélső három férfi azon értetlenkedik, hogy mi az oka annak, hogy a buliba csak 1 nőt hívtak meg. A gesztusaik arra engednek következtetni, hogy a középen ülő partiszervezőt okolják a malőr miatt.
A mellettük ülő trió pedig arról diskurál, hogy melyikük szeretné először ropni a kompánia egyetlen nőtagjával.
“Nekem adja az első táncot” - kérleli a házigazdát a lazacszínű ruhadarabot viselő úr.
“Én ekkora halat fogtam” - bizonygatja rátermettségét a mellette ülő.
“Felvinném a padlásra egy kicsit, hogy kettesben legyünk” - utal szándékára a harmadik.
A ház urának jól láthatóan elege van a házában tivornyázó hálátlan kompániából. Hiszen ő megrendezte ezt a remek kis összejövetelt, szerzett bort és kenyeret, és még arra is ügyelt, hogy a zsemlék nagyjából ugyanakkora távolságra legyenek egymástól az asztalon. A festmény azt a pillanatot örökíti meg, amikor egy lemondó sóhaj keretében megfogadja, hogy soha többet nem csinál bulit az otthonában.
2. Van Eyck – Arnolfini házaspár
http://www.galleryintell.com/artex/arnolfini-portrait-jan-van-eyck/
“Kikandikál a szarvam a fátyol alól. Én az ördög vagyok. És a gyerek sem a tiéd.” - vallja be töredelmesen a közeli parkból elcsent műfűbe öltözött asszony.
“Egyet se félj, én meg Vladimir Putin vagyok. ” - replikázik a férfi, de fél szemmel már azt vizslatja, milyen hosszú az életvonal jövendőbelije tenyerén.
“Megjelöljem a műfüvet vagy inkább megcsócsáljam a papucsot?” - töpreng a kutya.
3. Rembrandt – Éjjeli őrjárat
“Nincs valakinek egy fájdalomcsillapítója?” - hangzik a fluoreszkáló hölgy segélykiáltása, midőn a fegyverével gondolázást imitáló férfi orvul térden suhintotta a puskatussall.
A mögötte álló kalapos úr azzal próbálja elterelni a lány figyelmét a fájdalomról, hogy heves karlendítéssel megspékelve verset szaval. Szinte biztosan raccsol, amit onnan tudhatunk, hogy a tőle rendezői jobbon megbúvó úriember diszkréten kuncog a nem létező bajsza alatt. Mondjuk, tekintve, hogy meglepően hasonlít a Brian életéből Poncius Pilátusra, érthető, hogy a “laccsolós” incidens felidézi a kultikus jelenetet.
De beszéljünk egy kicsit a két középen álló alakról. A fekete kalapos épp azt magyarázza, hogy mennyire fontosnak tartja, hogy a mögöttük állók is csatlakozzanak az “aki nem lép egyszerre” játékhoz, mert – és ezt mutatja is a kezével – egy egész kosárnyi rétese van otthon, és nem szeretné, ha megpenészedne.
“Rétest emlegetett valaki?” – fülel a kép jobb oldalán a dobos. “Remélem, van gluténmentes is!”
Nem vitatjuk, hogy a művészet megérdemli, hogy komolyan vegyék. De néha jó eljátszani azzal, mit gondolhatnak vagy érezhetnek a szereplőik. Kivéve persze, ha egy csendéletről van szó: a hamvas barackok és a harmatos margaréták kevésbé szórakoztató megbolygatni.
